Gyakran megkísértett az a rossz gondolat, hogy nem vagyok elég jó vagy méltó arra, hogy Isten használni tudjon mások felé. Tudom persze, hogy ezt nem az Úr sugallja, Ő sosem vádol, hanem szelíd hangon kér, figyelmeztet, bátorít, éppen ahogy szükségünk van rá. Az ördögnek vannak ilyen eszközei arra, hogy Isten gyermekeit letérítse arról az útról, amire Isten hívta el őket.

Egy ilyen rosszabb periódusomban, ezek a gondolatok zakatoltak a fejemben: „a három kisgyerekem mellett alig van időm, energiám Bibliát olvasni, imádkozni. Távol vagyok Istentől, hogyan is akarok én Neki szolgálni? Hogyan lehetnék én egyáltalán hiteles az emberek előtt?!”

Pár óra múlva, este 11 körül csörgött a telefonom, a szomszédasszonyom hívott, hogy menjek át hozzá, mert nagyon rosszul van. Éppen egyedül volt otthon, a két éves kisfiával. Epegörcse volt, összegörnyedve, falfehér arccal feküdt az ágyon. Hirtelen nem nagyon tudtam, hogyan is segíthetnék rajta. A legelső gondolatom az volt, hogy imádkoznom kellene. Tudtam, hogy emberileg nem sokat tehetek abban a helyzetben. Isten viszont azt mondja a Márk evangéliumában, hogy „akik hisznek, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Márk evangéliuma 16,17-18).

Én hiszek Jézus Krisztusban, úgyhogy rátettem a kezem a szomszédasszonyom hasára, és imádkoztam azért, hogy jöjjön számára megkönnyebbülés, hagyja el őt ez a görcs. Az ima után kiment a mosdóba, majd pár perc múlva görcs nélkül tért vissza a szobába, megszűnt a rosszullét, eltűnt a sápadtsága. Látszott rajta, hogy tényleg jobban lett, látványos volt a különbség a pár perccel azelőtti állapotához képest. Ezek után már nyugodtan tudtam tőlük eljönni, biztos voltam benne, hogy nem lesz már görcse, és Isten vigyázni fog rá.

 

Másnap reggel a Római levelet olvastam a Bibliából. Csak néhány oldalra futotta az időmből a gyerekek ébredése előtt, de Isten abból a néhány sorból is csodálatos bátorítást adott nekem:

„Közel van hozzád az ige, a te szádban és a te szívedben.”

 „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!”

 „az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok”

 

Isten elsöpört az elmémből minden vádló gondolatot! Nagyon jól estek a Tőle jövő szavak! Emlékeztetett arra, hogy elhívott engem, hogy vigyem az örömhírt másoknak, és ezt Ő sosem fogja visszavonni! Ő közel van hozzám, függetlenül attól, hogy érzem vagy sem.

 

Még egy kis érdekesség a fenti történethez:

Az eset után megkérdeztem a szomszédasszonyomat, hogy véletlenül nem imádkozott-e a rosszullétekor. Elgondolkozott, és eszébe jutott, hogy Istenhez kiáltott segítségért, és utána jött az a gondolata, hogy hívjon fel engem telefonon…

 

Ne felejtsd el, kedves olvasó, ha szorult helyzetben vagy, és úgy tűnik nincs segítség, van kihez fordulnod! Kiálts Istenhez, és Ő nem hagy magadra, megoldást és megmenekülést tervez számodra!