Van egy példázat a Bibliában, amely szerint az Isten országa olyan, mint a szántóföldbe rejtett kincs:

„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” (Máté evangéliuma 13,44)

Valóban ilyen a megtérés, amikor találkozunk Isten szeretetével. Felfedezzük azt, mint egy drágakövet, majd örömünkben „eladjuk” (elhagyjuk) addigi ambícióinkat, önmegvalósítási terveinket, hogy megszerezzük a soha el nem múló kincset magunknak. Nem azért, mert fanatikusak vagy agymosottak lennénk, hanem mert szeretjük Istent és bízunk Benne.

— === —                        — === —                           — === —

Ima közben egyszer egy földes drágakövet láttam, amit egy nagy tenyér tart, miközben a másik kéz sepregeti le róla a koszt. Megértettem, hogy Isten így lát minket: csiszolatlan, tisztítatlan drágaköveknek. Már látja, mivé válhatunk a kezében, de ahhoz még át kell mennünk néhány munkafolyamaton…

Aztán felderengett bennem a fent idézett szántóföldes példázat, de egy egészen más perspektívából: Isten is úgy talált ránk. Emberként jött közénk, és földbe rejtett kincsnek tekint minket. (Hiszen a szívünk, lelkünk, szellemünk testbe van „csomagolva”, amit eredetileg Isten a föld porából készített.) Úgy megörült nekünk, és annyira szeretett minket, hogy eladta mindenét, még az ÉLETÉT is, hogy megvegyen minket a maga részére! Megváltotta a mi földből készült testünket, hogy övé legyen a benne található kincs: az Istenért rajongó szívünk.