Van egy példázat a Bibliában, amely szerint az Isten országa olyan, mint a szántóföldbe rejtett kincs:
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” (Máté evangéliuma 13,44)
Valóban ilyen a megtérés, amikor találkozunk Isten szeretetével. Felfedezzük azt, mint egy drágakövet, majd örömünkben „eladjuk” (elhagyjuk) addigi ambícióinkat, önmegvalósítási terveinket, hogy megszerezzük a soha el nem múló kincset magunknak. Nem azért, mert fanatikusak vagy agymosottak lennénk, hanem mert szeretjük Istent és bízunk Benne.
Ima közben egyszer egy földes drágakövet láttam, amit egy nagy tenyér tart, miközben a másik kéz sepregeti le róla a koszt. Megértettem, hogy Isten így lát minket: csiszolatlan, tisztítatlan drágaköveknek. Már látja, mivé válhatunk a kezében, de ahhoz még át kell mennünk néhány munkafolyamaton…
Aztán felderengett bennem a fent idézett szántóföldes példázat, de egy egészen más perspektívából: Isten is úgy talált ránk. Emberként jött közénk, és földbe rejtett kincsnek tekint minket. (Hiszen a szívünk, lelkünk, szellemünk testbe van „csomagolva”, amit eredetileg Isten a föld porából készített.) Úgy megörült nekünk, és annyira szeretett minket, hogy eladta mindenét, még az ÉLETÉT is, hogy megvegyen minket a maga részére! Megváltotta a mi földből készült testünket, hogy övé legyen a benne található kincs: az Istenért rajongó szívünk.
Leave A Comment